Lejárt az időnk? – Járvány, Órák, Válaszok

Sokat gondolkoztam, hogyan szólalhatnék meg a jelenlegi helyzetben órás témában. Bár van egy két befejezetlen projektem, úgy mint a használt óra vásárlás okosan második, harmadik részének befejezése, vagy a filmidő rovat folytatása (ahol legutóbb az Ír-t jártam körbe órás szempontból). Viszont most úgy gondoltam nem lenne ez időszerű, persze ha sokáig húzódik  a karantén akkor ezeket is folytatni fogom. Szóval kerestem a témákat, aztán eszembe jutott egy egyszerű gondolat, ami mindig is itt motoszkált a fejemben. Mit jelentenek nekem az órák, és miért vonzódom hozzájuk ennyire? Rávághatnánk persze, hogy a dizájn, vagy a tradíció miatt és nem is biztos, hogy ezekkel mellé lőnénk. Aztán leülve picit gondolkodni, egy sokkal kézenfekvőbb összefüggést találtam az órák szeretete, és a mostani helyzet között.

Szóval  mikor jobban belemélyedtem a kérdésbe, és hallgattam csendben a gondolataim, egy mechanikusan járó óra mellett, erre az érdekes kapcsolatra ébredtem rá. Így minden más témát töröltem is az agyamból, mert megvolt az, hogy valójában miért érdeklenek az órák, és ebben a mostani nehéz helyzetben mit tudnak nekünk üzenni, és mit tanulhatunk a saját életünkből általuk.

A régi idők nagyköveteinek tekintem az órákat, egy felgyorsult, fogyasztásra épülő világban. Mégis mikor a szoba magányában egy alig pár éves óra lépéseit hallom, ahogy a mutatói elnyelik az időt és másodpercenként ütnek egyet, lelassulva, elgondolkodva, nyugalmat érzek.

Ezek az időmérők itt vannak velünk évszázadok óta, és a mindennapokban használjuk őket, a kezünkön hordva rendszeresen legalább 100 éve.  A világ egyre másra rukkol elő a technológia új vívmányaival, jobbnál jobb eszközöket használunk, és  rohamtempóban közlekedünk, kommunikálunk egymással rajtuk keresztül. De mikor a hétköznapokban a telefont nyomkodva, azt zsebre rakva, a karunkon lévő órán nézzük meg az időt, az nekem ez a megnyugvás, ez a visszanyúlás a gyökereinkhez, ezt nyújtja nekem és talán sokaknak az óra. Bár lehet nem is gondolunk ebbe bele abban a pillanatban, én sem, viszont most ezzel tudok valamit közölni, ami igazából ott van bennünk. Csak elszaladunk mellette minden nap, mert mindig minden percben sietünk valahova.

Tehát még egyszer mit üzen nekem most ez egy világjárvány közepette, és mi a tanulsága ennek a sztorinak? Számomra az, hogy túl sokat fogyasztunk, túlságosan rohanunk és nem találjuk meg az életben azokat az “órára kacsintós” perceket, amikor is emberi lények, régi idők lelassult gyermekei lehetünk, és kicsit lepihenve, megnyugodva tudunk közlekedni a világban, jobban oda figyelve magunkra, és persze másokra is. Felgyorsultunk. A karórák piacán is tetten érhető a fogyasztási kedv , mindenki az újra vágyik, legújabb modelleket keres akár hosszú várólistákba is beáll akkor is, mikor pár éves darabok halomban állnak ugyanott. Mindenki nagyobbra vágyik, már nem elég a 40mm-hez közeli óratok, inkább zsebórányi, úgy is mondhatnám konzervdoboz méret a nyerő. Egyre kevesebben tartunk meg egy órát évekig, le akarjuk cserélni, egy jobbat/szebbet birtokolni. Felgyorsulás és fogyasztás. Elképzelhető, hogy lejárt az időnk?

Nem hiszem ezt. Az órák, amikkel ezt a bizonyos megfoghatatlan dolgot, az időt mérjük, bebizonyítják a mai napig azzal, hogy szeretjük és hordjuk őket, hogy igen is vágyunk a lassabb és kevésbé modern dolgokra. Mert bár az újdonságok megkönnyítik az életünket, és örömet is okozhatnak nekünk, de ez az öröm sokszor csak rövid ideig tart. Az órák szeretete, és a több száz éves hagyománya,  azért is maradt fent a mai napig, mert ott vannak bennünk az ősi ösztöneink, amik szembe mennek a mostani világ trendjeivel. Ha a pozitívumot keressük az órák, és a régiségek szeretetében úgy általában, akkor azt mondhatjuk ez egy visszanyúlás az emberiség egy más korszakához.

Ez lehet, hogy a mai ember számára unalmasabb és lassabb életet jelent, vagy akár rémisztő képet is festhet, mégis sokkal egészségesebbnek látszik. Sőt biztos, hogy ma is igényeljük azoknak a koroknak egyes jellemzőit, ahol nem kellett ennyire sietnünk és volt időnk csendekre, volt időnk belső gondolatokra, és nem csak a külsőségek irányítottak minket. Ha teheted ülj le most egy mechanikus óra mellé legalább pár másodpercre, csendben, nyugalomban, és talán rájössz, hogy nem járt le az időnk, csak jobban oda kell figyelnünk magunkra, egymásra, egyet vissza lépni és belső hangokkal is megtölteni az elménket, a szívünket. Amikor majd az órák ideje lejár, akkor járhat le a miénk is? Nem csak ettől függ persze, de ha sikerült ezzel az írással pár embert elgondolkodtatni, akkor már megérte.

A mai helyzetünk reményre ad okot, és nagyszerű látni az összefogást és az emberséget a világban. Ezekre koncentráljunk, és pillantsunk néha az óráinkra, lelassulva, elgondolkodva azon mi a fontos igazán nekünk.